Ma reggel a villamoson történt. Az első ajtónál (megjegyzem nem volt tömeg) állt egy nő,a genetikailag boldogtalan fajtából. És felszállt egy vak férfi fehér bottal és egy gyönyörűséges fekete labrador vakvezető kutyával.Rögtön leült a gazdája lábához,eközben véletlenül hozzáért-hangsúlyozom:éppenhogycsak hozzáért-fentebb említett nő lábához,aki azonnal elkezdett ordítani,minősíthetetlen stílusban,hogy micsoda paraszt( mármint a világtalan férfi),és hogy képzeli,hogy egy ekkora rohadt,mocskos döggel fel mer szállni a villamosra.
Többek megemlítették,hogy egy vakvezető kutyáról van szó(én megemlítettem,hogy bármilyen más kutyáról is szó lehetne,ha a gazda betartja az utazás szabályait),mire a nő tovább ordított,hogy őt nem érdekli,hogy vakvezető,mert az ilyen elégedjen meg a fehér botjával,mert a koszos dögtől ő nem tud nyugodtan utazni...
És itt,ebben a szent pillanatban nekem elszakadt a cérna,kicsapódott a biztosíték,és a következő szöveg hagyta el a számat:
-Soha nem szoktam átkozódni,vagy rosszat kívánni másnak,még az ellenségemnek se,de most teljes szívemből kívánom,hogy saját bőrén tapasztalja meg,hogy milyen érzés vaknak lenni,kitéve az ilyen idegbeteg emberek mocskolódásának! És most jobban teszi,ha leszáll,és megvárja a következő villamost,vagy gyalogol,hogy ne zavarja senki,mert ha nem teszi meg,akkor én fogom lelökdösni a kocsiról,és tartok tőle,hogy az emberek mellém fognak állni!
És elindultam felé.Azt hiszem,hogy az arcomra lehetett írva,hogy meg is fogom tenni,mert villámgyorsan elhagyta a villamost,aztán lentről kiabált tovább.
És szegény férfi a hűséges társával megköszönte... A többi utassal együtt szégyelltem magam az ilyen embernek nem nevezhető lények helyett is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése